„Egy munkaerő közvetítő cég sem ismeri nálunk jobban a megváltozott munkaképességű, fogyatékossággal élő személyek és az oktatásból kikerülő sajátos nevelési igényű fiatalok helyzetét,nehézségeit és igényeit.” – olvasható honlapunk állásportál oldalán. Ez egy valós állítás, olyannyira, hogy ha esetleg elfelejtettem volna, a napokban teljes értelmet nyert. Ott, akkor a Duma Színház színpadán, látva a csapatom aggódó tekintetét.
Az elmúlt hónapokban a Scale Impact szervezetfejlesztő programján vettünk részt. Ennek részeként az elmúlt 2 hétben előadásra készültem, amelyben vállalatok, cégek vezetőihez kellett szólnom. A résztvevő szervezetek feladata volt a rendezvényen egy 5 perces pitch keretében, azaz egy rövid, meggyőző beszéddel felkelteni az érdeklődést a szervezet tevékenysége, egy ötlet, egy cél iránt.
Az én célom, hogy célcsoportunkon belül az oktatási intézményekből kilépő Sajátos Nevelési Igényű fiatalok helyzetére, nehézségeire felhívjam a figyelmet. Arra, hogy Alapítványunk célként tűzte ki az új álláshelyek létrehozását, amely további lehetőséget teremt a fiatalok számára, hiszen ez a társadalmi befogadás kulcskérdése.
A megvalósításhoz keresünk támogatókat, vállalati partnereket.
Aki ismer, az tudja, nem először állok ki beszélni az ügyünkről. A kihívás abban rejlett, hogy 5 perc állt rendelkezésemre, amelybe bele kell sűríteni az Alapítvány küldetését, céljait, tevékenységét, bemutatni a célcsoportunkat képező fiatalokat, vázolni az elképzelést és azt, hogy a vállalatok hogyan tudnak ehhez kapcsolódni. Tudtam, valahogy, valamilyen formában a témára érzékenyíteni kell a jelenlévőket, anélkül nehéz lesz megnyerni őket ügyünk érdekében. Most sokatokban felmerülhet, hogy ez lehetetlen. Pont így gondoltam én is. Egyetlen és hiteles megoldásnak azt találtam, hogy saját történettel indítok. Ezzel be tudom mutatni a fiatal érintettek helyzetét és nehézségeit, az érzékenyítés is kipipálva, majd a tevékenységünk és a projekt cél következhet. Végtelenül egyszerűnek tűnt….csak legyen elég az 5 perc! 😂
Amikor összeállítottam az előadásom vázát, elkészítettem a kiegészítő prezentációs diasort, néhányszor elpróbáltam. Éreztem, hogy nem megy olyan gördülékenyen, mint eddigi előadásaim. Valami mindig megakasztott. Az elmúlt években sok gyakorlás alatt jutottam el odáig, hogy az előadásaimban ne hadarjak, lassan, érhetően beszéljek. Most azzal küzdöttem, hogy arra kellett figyelnem, hogy ne beszéljek olyan idegesítően lassan és vontatottan. Miért nem jöttem rá, hogy mi áll a háttérben? Miért akartam mégis megcsinálni?
Saját történet. Ez sem jelenthet gondot. A legjobban a saját történetét ismeri az ember. Túl vagyok megannyi interjún, többször beszéltem már a saját érintettségemről. Most viszont nem felületes helyzetismertetésre készültem, mélyen bele kellett helyezkednem abba a fiatalkori állapotomba. Mindeközben egy felismerésre eszméltem. Ez volt az első felismerésem. Tudatosult bennem, hogy a szervezetünk arculatában megjelenő lila szín, a szervezeti dressz kódban megjelenő lila sál a gyerekkori történetemhez köthető. Rossz érzés kerített hatalmába, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Feltételeztem, ha nem figyelek rá, majd elhalványul. A cél lebegett előttem. Támogatókat nyerni annak érdekében, hogy a fiatalok számára munkahelyeket teremtsünk.
Az előadás. Három munkatársammal képviseltük szervezetünket. Kellemes, vidám napunk volt. Színpadra léptem. Örültem, hogy semmi feszültséget, izgalmat nem érzek. Az előadásom 3. mondatánál kezdtem érezni, hogy remeg a hangom, majd reszket az egész testem. Nem értettem, hiszen nem volt összhangban a testem és a gondolataim. Az előadásra fókuszáltam, fejben minden rendben is volt, de nem engedelmeskedett a testem. A remegő, mikrofont tartó jobb kezem le kellett fogni a bal, prezentert tartó kezemmel. Képtelen voltam fékezni a testi tüneteket. Szinte külső szemlélőként láttam a remegő, gyenge nőt, aki a múlt hatása alá került. Hagytam élni. Nem harcoltam ellene, tettem a dolgom. Beszéltem és a közönségre figyeltem. Azt hiszem sokkot kaptak. 😂 Legalább az érzékenyítés sikerült, gondoltam magamban. Csak a munkatársaim aggódó tekintete zavart.
Amilyen gyorsan érkezett meg a színpadra a „gyenge nő” olyan gyorsan távozott. Ahhoz a pillanathoz köthető a távozása, amikor véget ért a története. Amikor az Alapítvány tevékenységéről, céljainkról a fiatalokról kezdtem beszélni, már csak én voltam jelen. Én az erős Nő, aki mindent megtesz céljai érdekében. Én, aki azért dolgozik, hogy a hasonló helyzetben lévő fiatalok, felnőttek helyzetét megkönnyítse. Én, aki életre hívta azt a szervezetet, ahol támogatásra lelnek. Én, akire számítanak munkatársai, hogy előre viszi közös ügyüket. Ismét kiegyensúlyozott, lelkes, magabiztos valónban álltam a közönségem előtt. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben még beszéltem ott, a színpadon. Boldog voltam, hogy ismét Önmagam lehetek. Valami mégis más lett.
A felismerés. Visszatértem a hétköznapokba. Sokan úgy nevezik a „mókuskerék”, de nekem nem az. Nekem ez nem csak munka, nekem az életem. „Kitartásomat, elköteleződésemet, értékteremtésre törekvésemet leghitelesebben a szervezet emelkedő életgörbéje és fontos mérföldkövei bizonyítják.” így fogalmaztam a honlapunkon a bemutatkozásom. Mára már azt is tudom, hogy honnan ered a kitartás, elköteleződés és értékteremtésre törekvés. Most már tudom, honnan ered az a végtelenül nagy öröm érzés, amit akkor érzek, amikor sikerül munkába helyezni egy megváltozott munkaképességű személyt, amikor látom, hogyan változik, alakul a személyisége a mentorálási folyamat hatására. Tudom, honnan ered az a büszkeség, ami eltölt egy-egy sikertörténet láttán. Amikor a fiatal fiú, aki azelőtt nem kapott lehetőséget a munkaerőpiacon, amikor esélyt, támogatást, megbecsülést és bizalmat kap, hatalmas fejlődésnek indul. Először takarítókét állja meg helyét, majd sok szorgalom, tanulást követően árufeltöltő, majd értékesítőként mutatja meg mire is képes. Az a fiatal lány, aki hozzám hasonlóan gerincferdülés és gerincműtétet követően, nem találva azt a területet, ahol helyt tud állni, segítséggel, támogatással, munkakör átalakítással, képes a kereskedelemben megállni helyét, megtalálni önmagát. Ezek a sikerek az én sikereim is. Minden ilyen alkalommal, annak a fiatal lánynak is sikerül, aki annak idején én voltam.
A jelen. Eleinte kudarcként éltem meg életem legszörnyűbb előadását. Most úgy tekintek rá mint az önismereti utam egyik pontjára. Felvállaltam és szembenéztem a gyengeségeimmel. Bízom benne, hogy az én történetem a hasonló problémával küzdő fiatalok számára reményt és motivációt ad. Bízom benne, hogy a történetem, az SNI fiatalok története elindítja a vállalatok vezetőiben a segíteni akarás gondolatát.
Szerző: Papp Mária
